Ugrás a fő tartalomra

A gyermek és a halál

 "A friss tragédia szele mindig élesen vág az ember arcába, mint egy igazságtalan és váratlan nyakleves. Nyoma sem volt derűnek és mókának, néhány diák lehorgasztott fejjel, fásultan és tanácstalanul lézengett a folyosón, mások a teremben ültek és keservesen zokogtak a padra borulva, hitehagyottan. A nagyszünet a tanítási nap fénypontja, negyed óra játszás és kacagás; normál esetben. Ma senkinek nem volt ingerenciája fejen állva viháncolni."

A regényem azzal indít, hogy Angéla megbízást kap egy gyerekgyilkossági ügy felderítésére, és bár a gyerekek gyászfolyamata nem kerül fókuszba, mégis úgy érzem, némileg érintenem kell ezt a témakört, mert a felnőttek a tragédiában egymást vigasztalva, pátyolgatva gyakran elfeledkeznek arról, hogy a körülöttük élő gyerekekre ugyanúgy hatással vannak az események, és az ő érzéseiket sem söpörhetjük szőnyeg alá. Nincs olyan gyerek, akit ne érne veszteség, sokszor mégis botrányosan kezeljük a gyászukat, és segítség helyett csak rontunk a helyzeten, akár élethosszig tartó gyász-elakadást okozva.

Tizenhárom éves voltam, amikor az egyik osztálytársamat a nővére exe meggyilkolta. Éjjel, amikor mindenki aludt, nemes egyszerűséggel betört a házukba, és halálra késelte. Akkoriban (2003) még más idők jártak, a vidéki iskolák nem alkalmaztak iskolapszichológust, és a tanári kar is pocsékul kezelte a helyzetet. Kora reggel még csak azt tudtuk, hogy A. nem jött iskolába, és körbejárt a suliban valami halk pusmogás, hogy baj történt, csak senki nem tudta, hogy milyen és mekkora. Az osztályfőnök K. néni titkolózott, foghegyről köpködte az arrogáns "hagyjatokbékén"-eket a kérdéseinkre, végül az egyik osztálytársunk elérte telefonon A. apukáját, aki tőszavakban elzokogta, hogy A.-t megölték. Tesiórával kezdtünk volna, a fiúk átöltöztek, mi lányok "sztrájkoltunk". Még mielőtt a saját tesitanárunk belépett volna a tornaterembe, egy másik tesitanár számon kérte a csapatot, hogy miért nincs rajtunk tornaruha, és mikor a tudtára adtuk, hogy most halt meg az egyik osztálytársunk, S. néni ridegen közölte, hogy túlságosan szemtelenek vagyunk, miféle ócska morál ez, és elkérte az ellenőrzőinket, hogy majd jól beírat mindenkinek egy igazgatói figyelmeztetést ezért a pimasz magatartásért, mert hát nem ártana egy kis tiszteletet tanúsítanunk a tanárokkal szemben. Felfoghatatlan érzéketlenség egy pedagógus részéről; nyilván a tanév hátralévő részében egyszer sem állt ki az osztály elé bocsánatot kérni. A következő óra előtt K. néni visszaszerezte az ellenőrzőinket (beírás nélkül), de nem rémlik, hogy bármiféle vigasztalást kaptunk volna tőle, csak annyira emlékszem, hogy semmitmondó blablabla hosszú perceken át, aminél még az is megnyugtatóbb lett volna, ha döbbent csendben ülünk egész nap.

Anyám otthon a zaftos részletekről faggatott, mint egy náci vallatótiszt, fel se fogva a helyzet tragikumát. Mintha csak a német szavakat kellet volna felmondanom, miután megírtam a matekleckét. Mikor történt, hogy történt, sokat szenvedett-e, hogyan tudtuk meg, hogyan reagáltunk (mégis hogyan reagáltunk volna b+, szerinted hogy, sikítozva bőgtünk, mint Kim Ir Szen temetésén a koreai asszonyok??). Se egy őszinte "sajnálom", vagy "hogy érzed magad" vagy "van-e szükséged segítségre", hanem az órákon át tartó teátrális sopánkodás, hogy "jaj milyen szörnyű mocskos világban élünk", mintha legalábbis őt érte volna valami veszteség; miközben ott állt mellette egy tizenhárom éves gyerek, akinek az életébe most robbant be a tudat, hogy gyilkosság nemcsak a tévében van, hanem bárki áldozatul eshet, akár még ő maga is. De a sok "szűzmáriajézusisten" között elveszett a gyerek, aki nem tudott mit kezdeni az érzéseivel, mert ismét csak azt kellett látnia, hogy a felnőttek örökké csak magukat sajnáltatják, a gyerek meg "úgyse ért a világból semmit". Öt évvel később, a pályaválasztás küszöbén még mindig nem vett komolyan, és egy hétig kacagott azon, hogy részben A. halála miatt akartam nyomozó lenni.

Ez csak egyetlen sztori a saját életemből, és tisztában vagyok azzal, hogy nap mint nap gyerekek százainak, ezreinek érvénytelenítik vagy mellőzik az érzéseit, ha gyászról van szó (vagy akármi másról). Életkortól függően egész másképp gondolkoznak a gyerekek a halálról, de egy 9-10 éves gyerek már reálisan átlátja, hogy ez egy irreverzibilis történés, és még ha hisz is a túlvilágban, azt mindenképpen tudja, hogy a test nem fog feltámadni, és a nagyi már nem jön ki a koporsóból piskótát sütni. Ha a gyerek beszélgetést kezdeményez, semmi értelme hátat fordítani, úgy tenni mintha senki nem is halt volna meg, eltagadni a halál komolyságát, mérgelődni vagy nevetni azon, hogy a gyereket érdeklik a miértek. Ez hatványozottan igaz, amikor az elhunyt személy erőszakos halállal hal meg, hiszen ilyenkor alapjaiban rázkódik meg az igazságos világba vetett hite, szembesül az élet törékenységével, és racionális válaszokat keres olyasmire, amire legtöbbször nincs racionális magyarázat egy épelméjű ember számára. Ha a nagyi öreg és meghal, mondhatjuk, hogy a halál az élet természetes része -  ha a nagyit valaki meggyilkolta, akkor már bajban vagyunk a magyarázatot illetően. 

Bár végzettségem szerint pszichológus vagyok, sosem foglalkoztam gyerekekkel, ezért nem is tudnám megmondani, hogy jelenleg a gyermeki gyászkezeléssel kapcsolatban mik az aktuálisan elfogadott irányelvek. Azt viszont biztosan tudom, hogy mi az ami tutira nem segít.

Kérlek, ha a kiskamasz gyereked hirtelen elveszíti egy barátját, rokonát baleset vagy bűncselekmény miatt:
- ne nevesd ki! a gyerek támaszt keres benned és bízik a felnőtti bölcsességedben, ne áruld el a bizalmát
- ne titkolózz előtte! a gyerekek nem hülyék, úgyis rájönnek, ha hazudsz vagy terelsz, és ezzel vissza is ugrunk a bizalmi problémára
- ne fordíts neki hátat, ha beszélni szeretne, vagy kérdései lennének! egy gyerek számára (de talán egy felnőtt számára is) az egyik legborzalmasabb dolog, ha szándékosan bizonytalanságban hagyják, ha egy információhiányos környezetben egyedül kell rájönnie mindenre... ugye mondanom sem kell, hogy ez ismét bizalmi problémát szül?
- ha később a szakmaválasztását befolyásolja az eset, támogasd! mindenki más úton jut el a gyógyulásig
- ha ír, rajzol, fest, stb és ebben tudja feloldani a gyászát, bátorítsd! a művészetterápia létező dolog
- és legfőképpen, legyél érzelmileg elérhető számára! ez a legfontosabb, amit szülőként tenni tudsz

Ha pedig úgy érzed, nem tudsz egyedül megbirkózni a feladattal, hogy végigvezesd a gyermekedet a gyászfolyamaton, keressetek fel együtt egy terapeutát; nagyon sok szuper és hozzáértő gyerekpszichológus dolgozik az országban, és többféle adatbázisban lehet keresni szakemberek között, például itt: https://pszichologuskereso.hu/




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

De hát miért nem kért segítséget?

A címben szereplő kérdés minden egyes alkalommal elhangzik, mikor a sajtóban megjelenik valami hír arról, hogy egy nőt egy vagy több alkalommal molesztált vagy megerőszakolt valaki a közvetlen környezetéből 5-10-20 évvel ezelőtt (magyar és külföldi példát is dögivel lehetne hozni a jelenségre). Hát mégis miért nem kért segítséget a szerencsétlen akkor amikor történt, miért nem ment azon frissiben rendőrségre, hát könyörgöm miért 10 év után kell hisztizni és kitalálni hogy őt jaj de mennyire megerőszakolták, hát ha egész eddig nem szólt, akkor csak élvezte, nem? Biztos a pénzre hajt a kis ribanc, a zsíros kártérítésre, nem? És amúgy is, a rohadt kis ribancoknak ez kell, hogy rongyosra keféljék a pinájukat, aztán mennek sírni, hogy őket jaj mekkora trauma érte, nem? Hát nem. Nem állítom, hogy egyáltalán nincs olyan nő, aki kamuból talál ki egy erőszak mesét, mert például bizonyos anyagi javakra szeretne ezáltal becstelen módon szert tenni, vagy bosszút állni a volt házastársán, és rájuk

Vigyázz, kin segítesz a bajban

Találtam egy képet az interneten, ami szerintem teljesen mást jelent, mint amit a készítője mondani szándékozott vele, de nagyon jól tükrözi a belénk nevelt sémákat. Mert mit is jelent első ránézésre: én megmentelek, erre te hálából megölsz. Én segítek neked, erre te hátba szúrsz. Én önzetlen vagyok veled, erre te kihasználsz és cserben hagysz.  Ha jobban megnézzük a képet, szembeötlik egy másik olvasata is, ami viszont ezerszer nagyobb gyomorba rúgás: annyira se becsülöm magamat, hogy előbb saját magamon segítsek, és csak azután törődjek a te bajoddal, hogy én már rendben vagyok. Aki mégis ezt teszi, azt mondják rá, hogy önző. Magával foglalkozik elsőként, magát rakja az első helyre, és mindenki más csak ezután jön, micsoda neveletlen és tiszteletlen dolog. Na kérem szépen, ezt azért tegyük egy kicsit tisztába. Vannak nárcisztikus emberek, akik mindenkin gátlástalanul átgázolnak, hogy az ő kívánalmaik azonnal és haladéktalanul megvalósulhassanak, legtöbbször mások kárára; ez a bejegyz

Kezdjük az elején

Írni szeretek, csak nem magamról, pontosabban a bemutatkozás nehéz. Vajon mi érdekel titeket? Foglalkoztok azzal, hogy a regények mögött álló írók valójában kicsodák, honnan jöttek, és mi mozgatja őket?  El Kazovszkij mondta egyszer azt, hogy akkor jó festő valaki, ha nem kell ismerni az életét ahhoz, hogy megértsük a műveit. Szerintem ez nagyon furcsa kijelentés egy művésztől, hiszen a műalkotások nagy része (leszámítva a megrendelésre készülő képeket, zeneműveket, irodalmi alkotásokat) a szerzőből fakad, a saját élete, tapasztalatai, félelmei és álmai inspirálják, a kérdések amik foglalkoztatják, a vágyak amiket szeretne megélni. Pszichésen sérült felnőttek közt felnőni nehéz dolog. Folyton megkérdőjelezed a saját valóságodat. Lehet úgy élni, hogy az ember eltemeti magában a traumákat, de az élet már sosem lesz ugyanaz, mint előtte, és minden egyes bántalmazás elkíséri az embert egy életen át, formálva azt ahogyan a világot látja, és ahogy magára tekint ebben a világban.  Nyomozó aka