A címben szereplő kérdés minden egyes alkalommal elhangzik, mikor a sajtóban megjelenik valami hír arról, hogy egy nőt egy vagy több alkalommal molesztált vagy megerőszakolt valaki a közvetlen környezetéből 5-10-20 évvel ezelőtt (magyar és külföldi példát is dögivel lehetne hozni a jelenségre). Hát mégis miért nem kért segítséget a szerencsétlen akkor amikor történt, miért nem ment azon frissiben rendőrségre, hát könyörgöm miért 10 év után kell hisztizni és kitalálni hogy őt jaj de mennyire megerőszakolták, hát ha egész eddig nem szólt, akkor csak élvezte, nem? Biztos a pénzre hajt a kis ribanc, a zsíros kártérítésre, nem? És amúgy is, a rohadt kis ribancoknak ez kell, hogy rongyosra keféljék a pinájukat, aztán mennek sírni, hogy őket jaj mekkora trauma érte, nem?
Hát nem.
Nem állítom, hogy egyáltalán nincs olyan nő, aki kamuból talál ki egy erőszak mesét, mert például bizonyos anyagi javakra szeretne ezáltal becstelen módon szert tenni, vagy bosszút állni a volt házastársán, és rájuk iszonyatosan haragszom, mert emberek életét teszik tönkre. Nemcsak azokét, akiket hamisan erőszakkal vádolnak, hanem azokét is, akik valóban elszenvedtek erőszakot, de hazug nőtársaik miatt se az igazságszolgáltatás, se a társadalom nem veszi komolyan a traumájukat, gyakorlatilag hiteltelenné válik a szavuk.
Azokról szeretnék most írni, akik VALÓBAN trauma túlélők. Akik az egész életüket szégyenben élték le, éveken, évtizedeken át magukat hibáztatva, újra és újra visszajátszva fejben a történteket, hogy rájöjjenek, történhetett volna-e másképp, mit rontottak el, hol volt az a pont, ahol még megváltozhatott volna a dolgok kimenetele - ha egyáltalán volt ilyen pont.
Képzelj el egy lányt, aki apa nélkül nő fel, mert az apa házas emberként elcsábított egy naiv nőt, akit dobott is amikor terhes lett, megfenyegetve hogy megöli, ha elpofázza bárkinek, hogy ő a gyerek apja. Képzeld el, hogy ennek a lánynak az apja eltűnik élete első 10 évéből, majd utána is csak azért hajlandó visszakerülni a képbe, mert az édesanya belefárad, hogy egyedül kell küzdenie, és elkezdi üzenetekkel bombázni az apát. Képzeld el, hogy ez az anya csak jót akar, azt hiszi ez a dolgok rendes menete, hogy az apának feltétlenül részt kell vennie a gyereke életében, akkor is ha a nyilvánosság előtt titok, hogy az újonnan felbukkant idegen férfi az apa, ha nyilvános helyen el kell játszani, hogy csak random rokonok. Ez az anya vak volt mindenre, egy nagyon törékeny egyensúly mentén próbált lavírozni az élet viharai közepette, és a saját lelki problémái annyira letaglózták, hogy érzelmileg elérhetetlen volt a lánya számára. A lány 13 éves volt, amikor az apja hirtelen kitalálta, hogy magával viszi ide-oda, persze mindig csak rokon kislányként bemutatva, sosem a saját lányaként. A lánynak fogalma sem volt, hogyan szoktak az apák viselkedni a lányaikkal, így bár zavarta néhány dolog, sosem merte szóba hozni. Nem szólt akkor sem, amikor 13 éves korában íjásztáborban volt az apja haverjaival és azok családjával, és a többi gyerekhez hasonlóan félpucéran rohangált a szülők közt, az apja röhögve közölte telefonon az anyjával, hogy már mindent látott a gyerekből, csak a "mókuskáját" nem. Érdekes módon az anya sem szólt. Nem szólt akkor sem, amikor 16 éves korában az apja elkezdte simogatni a lábát a kocsiban, mert azt hitte, minden apa ezt csinálja, és ez egy normális szokás. Nem szólt akkor sem, amikor 17 éves korában futólag megjegyezte az apja, hogy szívesen fotózna róla egy meztelen sorozatot naptárnak, pedig erről már határozottan tudta, hogy beteges és abnormális fantázia. Az édesanyával az érzelmi távolság miatt lehetetlenség lett volna erről beszélni, és amúgy is tudta, hogy nem hinne neki, és az apja pártját fogná, mert az anyjának volt egy ilyen fixa ideája, hogy a férfi majd egyszer rájön, hogy szereti, és még lehet köztük valami. Rendőrségre elmenni? Még a gondolat is röhejes volt. Az összes rendőr, jegyző, ügyész és bíró az ivó- és vadászcimborája volt az apjának. Ha lenne is bizonyítéka, az apja ezzel a haveri gárdával a földbe döngölné seperc alatt. Hátat fordítani és soha többé nem látni az apját? Az anyja véresre verné, hogy mit képzel magáról: ha nem megy ki látogatóba, akkor egy fillért se fognak kapni attól az embertől, és az ő hibája lesz, ha éhen halnak. Amikor a lány megkérdezte, miért nem megy bíróságra a tartásdíj miatt, az anyja ugyanúgy véresre verte, hogy micsoda szemtelenség és hálátlanság, ő meg lett fenyegetve, és amúgy is a gyerek dolga harcolni a saját tartásdíjáért. Nem mert ellentmondani se az anyjának, se az apjának. 18 éves korában súlyosbodott a probléma, mert a nagykorúvá válása után az apja felajánlott neki egy rakás pénzt, cserébe azért, ha elveheti a szüzességét, vihogva hozzátéve, hogy legalább már nem számít pedofilnak. A lány lefagyott és nem mert elmenekülni, hiszen akkor mindent el kell mondani az anyjának, aki úgyse fog neki hinni, csak kineveti, hülyének nézi, vagy a legnevetségesebb módon elmegy számon kérni az apát, aki úgyis mindent tagadni fog, és az anya nyilvánvalóan a felnőttnek fog hinni, hiszen a gyerekek úgyis csak hazudnak, mert ilyen kis aljas férgek, hogy minden szarságot kitalálnak és hazudoznak a felnőttekről. Az egyetlen remény a lány számára az egyetem volt, a lehető legtávolabbi városban, ami már majdnem lemászik a térképről, hogy soha többet, egyetlen egyszer se kelljen látnia az apját. De addig még hátravolt egy teljes tanév, annak minden szombat délutánjával, amit az apjánál kellett töltenie, lehasítva a tudatát a testéről és kvázi halottnak tettetni magát arra a három órára, amíg az apja mindenféle undorító és aberrált dolgot csinált vele. Azóta a lány már felnőtt, lassan közelebb kerül a 40-hez mint a 30-hoz, az apja már rég meghalt, az anyja pedig már tudja, hogy mi történt, és ahogy várható volt, a lányát hibáztatta: minek ment oda? miért nem mondta el? miért nem fordult a rendőrséghez? A lány ezeken a kérdéseken csak sírni tud kínjában. Minek ment oda? Mert az anyja rommá verte, hogy ne merészelje kockáztatni azt a szánalmas kis pénzt amit kapnak attól az embertől. Miért nem mondta el? Mégis kinek? Egy érzelmileg süket anyának, aki nem kapta fel a fejét arra, hogy az apa, aki apaként sosem vett részt a lánya életében, a 13 éves gyerek "mókuskájáról" beszél röhögcsélve, és bekeretezett fotót ad ajándékba az anyának, amin ez a 13 éves lány meztelen felsőtesttel, satnya serdülőlány-cicikkel húzza ki a Kassai íjat? A rendőrség meg... több mint 20 év távlatából is röhejes a gondolat, és egyben dühítő is, ha a lány, aki már felnőtt nő, arra gondol, hogy a feljelentés után az apja és a rendőr haverjai hogyan röhögtek volna torkuk szakadtából az ő nyomorán a délutáni vadászat után, csatak részegen.
Ez csak egy megtörtént eset a sok közül, de minden erőszak, molesztálás más és más - két dologban hasonlítanak csupán: a függőségi rendszerben, és az átélt szégyenben. Az elkövető mindig függőségi viszonyt épít ki az áldozattal. Ez sokszor eleve a pozíciójából fakad, mert ő a szülő, mostohaszülő, tanár, nevelő, pap stb, akire a gyerek rá van bízva, és ez a rábízás már eleve meghatározza a függőséget, amiben a felnőtt irányít, a gyerek pedig teszi amit a felnőtt kér. Ha elég kicsi, akkor el sem gondolkozik azon, hogy amit a felnőtt kér tőle, az normális-e, helyénvaló-e, legfeljebb valamiféle halvány rossz érzés dereng fel benne, amit nem tud megmagyarázni, ezért aztán el is hessegeti magától. A gyerekek még keveset moralizálnak, romlatlanok és nagyon akarnak bízni, hinni, kötődni, és vágynak a szeretetre - az abuzálók ezt használják ki, amikor a függőségi helyzetet mélyítik. És soha sem úgy kezdődik, hogy Géza bácsi az első találkozáskor belenyomja a péniszét a hatéves Bandika vagy Krisztike szájába, hanem a külön figyelemmel, egy kis csoki, cukor, amit a többi gyerek nem kap, csak Bandika, Bandikát megdicsérik szülői értekezleten, Bandika mindig jó jegyeket kap, Bandikát a tanár maga mellé ülteti osztálykiránduláson, és Bandikát éri a megtiszteltetés, hogy kiállítják a pódiumra szavalni valamelyik nemzeti ünnepünkön, miközben a felnőtt apránként elkezdi tesztelgeti a gyerek határait, meddig mehet el a simogatásban, ölelgetésben, a különböző testrészek fogdosásában, a gyerek ruhája alá nyúlkálásban - aztán jön a feketeleves: Bandika, ne okozz csalódást, mit szólnának a szüleid, ha megtudnák, hogy engedetlen vagy, de amúgy ez a mi titkunk, és Bandika, ne okozz csalódást azzal, hogy bárkinek is elmondod, mert te különleges vagy, Bandika, és nem szeretném, ha mindenkinek meg kéne mondanom, hogy szófogadatlan vagy és nem teszed meg amit a felnőttek kérnek, Bandika, én annyi mindent tettem érted, ne legyél hálátlan, mert kiraklak a sulis focicsapatból és anyukádnak megmondom, hogy nagyon rossz gyerek vagy, ugye tudod hogy anyukád meg fog verni, ha megmondom neki, hogy csalódást okozol a tanáraidnak?
Ismerős? Nem? Akkor rohadt nagy mázlista vagy. A legtöbben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az embertársaink nagy része tutira nem élt át ilyesmit, és csak elenyészően kevés gyerek van, akinek kijutott ebből a szarból; én is ezt hittem sokáig. Aztán ahogy felnőttként megismertem egyre több és több embert, úgy vágott pofán a jegeszuhany, hogy őt is, őt is, őt is... Minden negyedik nőismerősömet molesztálta gyerekkorában vagy az apja, vagy a nevelőapja, vagy valamelyik tanára. Döbbenetes szám. És nagyon botor dolog azt gondolni, hogy csak a gyerekekkel történhet meg, hogy titokban marad az abúzus, mert kicsik, függnek, testileg is gyengék, és amúgy is félnek a felnőttek haragjától vagy bosszújától; de nem. Erre két fogalom adhat néminemű magyarázatot: a viktimizációs veszélyeztetettség és a tanult tehetetlenség; a kettő szorosan összefügg.
Van az emberekben egy nagyon erős hiedelem, ezt úgy nevezik, hogy a biztonságos világba vetett hit. Tulajdonképpen az a lényege, hogy minden szar csak másokkal történhet, mi biztonságban vagyunk. Mindig mást erőszakolnak meg, mást rabolnak ki az utcán, más hal meg balesetben, más országokban van háború, velünk sosem történhet ilyen. És ha mégis, akkor megrendül a biztonságos világba vetett hit, és az embernek MUSZÁJ magyarázatot találnia a történtekre, mert az emberi agy szomjazza a magyarázatot, egyszerűen így van kódolva az agyunk, hogy mindenre kell lennie magyarázatnak, mert ha nincs, akkor az a nagybetűs káosz, amiben bárkivel bármi megtörténhet, és még csak felkészülni sem lehet rá, nemhogy védekezni ellene. A tanult tehetetlenség egy beszűkült mentális állapot, ami akkor alakul ki, amikor egy ártalmas dolgot többször megpróbálunk elhárítani, de minden kisérletünk kudarccal jár (alkalmasint még rontunk is vele a helyzetünkön). Ha nem találjuk fel magunkat, akkor rögzül a kudarc állapot, és akkor is tűrjük a fájdalmat, megaláztatást, amikor már egyébként lenne lehetőségünk a menekülésre. Mindegy, hogy munkahely szar főnökkel, iskola durva tanárral, vagy konkrétan szexuális zaklatás, a tanult tehetetlenség, ami a biztonságos világba vetett hit elvesztésének egyenes következménye, gyakorlatilag bármilyen stresszhelyzetben kialakulhat. Amikor tanult tehetetlenségre hajlamos emberként valamilyen bántalmazó szituációba kerülünk, ez a tanult tehetetlenségi séma aktiválódik, lefagy a testünk, a gondolkodásunk, technikailag cselekvőképtelenné válunk. Nevezhető egyfajta regressziónak, mintha megint gyerekek lennénk, aki rá van bízva a gondozója jóindulatára, és önállóan nincs döntési jogköre.
A viktimizációs veszélyeztetettség tulajdonképpen az áldozattá válás kockázati tényezőinek az összessége. Kockázati tényező például, ha gyerek vagy. De kockázati tényező az is, ha gyerekként már ért abúzus, ami elől a függőségi viszony miatt nem térhettél ki, mert ez már magában hordozza a tanult tehetetlenséget.
Felnőttként is kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe, amikor a lakhatásunk vagy a pénzbevételünk múlik azon az emberen, aki molesztál minket, és sajnos nincs mindenki abban a pozícióban, hogy az első intő jelnél megrázza a fejét és azt mondja, hogy felmondom a lakást, felmondom a munkát, és elmegyek máshová, mert ti így velem nem bánhattok. Főleg ha kisgyerekről is gondoskodni kell, aki a függő helyzetben lévő felnőttől függ. Eleve ott kezdődik a sztori, hogy nagyon sok nő azt a csomagot hozza magával a családjából, hogy a nőnek mindent tűrnie kell, a főnöknek mindenben igaza van, jaj lányom csak ki ne rúgjanak, mi lesz veled meg a gyerekkel ha utcára kerülsz. Ha tortaként képzeljük el, akkor az alsó réteg piskóta az a hiedelemrendszer, ami már évszázadok óta uralja a társadalmat, hogy a férfinak keménynek kell lenni mert ő a családfő, a nőnek meg lágynak és alárendelődőnek, mert ezzel tudja biztosítani a családi harmóniát. Ha nőnek születtél, már életed első napjától fogva társadalmilag kuss a neved. Az első réteg krém a családi környezet, ami vagy rezonál a társadalmi hiedelmekkel, vagy ha mázlija van a gyereknek, akkor elmagyarázzák neki, hogy nem baj ha a fiúk babáznak és sírnak, a lányok meg dömperrel játszanak és Superman-nek képzelik magukat, és ha megdobnak kővel, akkor kurvára kővel dobj vissza, mert ha kenyérrel dobsz vissza, akkor a bántalmazód azonnal leszűri, hogy a kedvesség és jóhiszeműség a fegyvered, a jóhiszeműség meg olyan fegyver, mint kiflivel vonulni lézerágyú ellen. A következő réteg piskóta a közoktatás, ahol a tanárok mentalitása jelentősen eltolhatja egyik vagy másik irányba a gyerek hozzáállását a világhoz. Nekem általános iskolában a föci-biosz tanár volt a rémálmom, akinek gyakorlatilag a dühroham volt az alapállapota, és hiába voltam jótanuló, hiába írtam a témazáróimat hibátlanra, ha ki kellett mennem felelni a táblához, egyszerűen elnémult az agyam és egy szót se bírtam kinyögni a félelemtől. És hiába volt az összes többi tanárom maga a megtestesült csoda, ha hirtelen a szőnyeg szélére kerülnék a főnök irodájában, most, 34 évesen ugyanúgy megnémulnék, ahogy 12 évesen megnémultam földrajz órán, feleléskor. A negatív események sokkal jobban beleégnek az ember idegrendszerébe, mint a kellemes, pozitív dolgok, és évekkel, évtizedekkel később is nagyon aljas módon visszaüthetnek ezek a traumák. A torta többi rétegét szerintem nem kell magyaráznom: ha az alapok erősek, akkor a teteje sem fog szétfolyni; ha stabil családban nőttünk fel, ahol megtanítottak minket kiállni magunkért, akkor vajmi kevés esélye van annak, hogy belecsúszunk egy bántalmazó párkapcsolatba, vagy eltűrjük, hogy a főnök csicskáztasson bennünket, vagy a szoknyánk alá nyúlkáljon. Ha az alsó rétegek szárazak, szikkadtak, égettek vagy sületlenek, azaz érzelmileg és/vagy fizikailag bántalmazó vagy elhanyagoló gyerekkor áll mögöttünk, akkor statisztikailag kimutathatóan szignifikánsan nagyobb az esélye annak, hogy jellemző ránk a tanult tehetetlenség, és érzelmileg, fizikailag, szexuálisan bántalmazó helyzetből nem tudunk azonnal és nagy magabiztossággal kilépni, nem merünk segítséget kérni; nem feltétlen azért, mert gyávák vagyunk, hanem mert egész egyszerűen számunkra ez a normális, ebben nőttünk fel, ezt tanultuk meg, és emiatt a tanult minta miatt számunkra egyszerűen nem létezik választási lehetőség. És akkor ott van még a szégyen, ami a "miért" kezdetű kérdésekből fakad: miért nem szóltál, miért nem jelentetted fel, miért nem mondtál fel, miért nem rúgtad tökön - mintha az lenne a hibás, aki az abúzust elszenvedte, nem pedig az, aki az abúzust elkövette. Miért mondjam el anyámnak, ha az az első kérdés, hogy miért nem jelentettem fel? Miért menjek be a rendőrségre, ha az az első kérdés, hogy minek mentem oda, ahol bántottak? Hogyan mondjak fel, ha fizetnem kell a hiteleimet, és van egy gyerekem, akit fel kell nevelni?
Nagyon bő lére eresztettem, de a lényeg, hogy brutálisan sok ember van a világon, akit szexuálisan traumatizáltak gyerekként vagy felnőttként. Sokkal több, mint amennyiről tudunk, mivel a fent levezetett okok miatt nagyon sok áldozat nem fordul a rendőrséghez, és emiatt a statisztikában sem jelenik meg a számuk. Az áldozatok java része ráadásul nem csak egyszer szenvedi el a traumát, hanem huzamosabb időn át folyamatosan ki van téve az elkövető cselekedetének, ami tégláról téglára építi a tanult tehetetlenséget. Sosem tudhatod, hogy melyik nőismerősöd min ment keresztül életében, ahogy azt sem tudhatod, hogy a jelenben éppen nem bántalmazza-e valaki lépten nyomon, akár a munkahelyén, akár a családjában. Ha trauma-sztorit hallasz a környezetedben, kérlek jusson eszedbe, amikről most írtam, és ne az legyen az első kérdésed, hogy miért nem kért korábban segítséget. Inkább legyél rá büszke, hogy mostanra sikerült eljutnia odáig, hogy végre el meri mondani, ami vele történt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése