Kapitány Andrea szerzői blog

 "A friss tragédia szele mindig élesen vág az ember arcába, mint egy igazságtalan és váratlan nyakleves. Nyoma sem volt derűnek és mókának, néhány diák lehorgasztott fejjel, fásultan és tanácstalanul lézengett a folyosón, mások a teremben ültek és keservesen zokogtak a padra borulva, hitehagyottan. A nagyszünet a tanítási nap fénypontja, negyed óra játszás és kacagás; normál esetben. Ma senkinek nem volt ingerenciája fejen állva viháncolni." A regényem azzal indít, hogy Angéla megbízást kap egy gyerekgyilkossági ügy felderítésére, és bár a gyerekek gyászfolyamata nem kerül fókuszba, mégis úgy érzem, némileg érintenem kell ezt a témakört, mert a felnőttek a tragédiában egymást vigasztalva, pátyolgatva gyakran elfeledkeznek arról, hogy a körülöttük élő gyerekekre ugyanúgy hatással vannak az események, és az ő érzéseiket sem söpörhetjük szőnyeg alá. Nincs olyan gyerek, akit ne érne veszteség, sokszor mégis botrányosan kezeljük a gyászukat, és segítség helyett csak rontunk a hely...

Ez a blogolás cucc tényleg nem nekem való, de igyekszem belejönni, mert... beképzeltség vagy sem, szerintem fontos témákat feszegetek a regényben, és nagyon szeretném, ha minél több emberhez eljutna ez a könyv ami persze a mai politikai környezetben felér egy öngyilkossággal . Transzgenerációs traumák, depresszió és öngyilkossági krízis, gyermekbántalmazás és elhanyagolás, múlttal való szembenézés és érzelmi újratanulás; sok regény kapható ezekben a témakörökben, de még mindig nem éri el az emberek ingerküszöbét annyira, hogy elgondolkodjanak a saját gyereknevelési stílusukon, a másokhoz való hozzáállásukon, és azon, hogy ideje lenne a múltjukban rejtőző szörnyekkel szembenézni, akár elszámoltatható az illető aki a traumát okozta, akár nem. A főhős, Angéla, borderline személyiségzavarban szenved. Többszörösen traumatizált, gyerekkora óta. A matektanárja tizenkét éves korában megerőszakolta, nárcisztikus anyja pedig nemhogy nem állt mellette a történtek után, de egyenesen őt tette felel...

Nem csicsázom túl a dolgokat, íme a fülszöveg: Egy elhagyatott épületben egy kislány megcsonkított holttestére bukkan néhány urbex fotós, és a nyomozó szervek számára nagyon hamar világossá válik, hogy ez az eset összefüggésben állhat egy négy évvel korábbi, kísértetiesen hasonló és máig felderítetlen gyermekgyilkossági üggyel. Csékó Angéla hadnagy nyakába szakad a feladat, hogy csapatával együtt kézre kerítse az elkövetőt, ám az erőfeszítések ellenére az áldozatok száma egyre csak nő. A nyomozás sikertelensége és az elkövetés módja fájdalmas sebeket tép fel Angélában, rég eltemetett gyötrelmes igazságok szilánkjait préseli a felszínre, és Angéla lába alól hirtelen kicsúszik a talaj, miközben egy se veled, se nélküled románc hullámvölgyeivel is meg kell küzdenie.  Meddig mehet el az ember a saját identitásának keresésében? Szabad-e bolygatni a múltat? Mihez kezdjen az ember a szüleivel, akik cserben hagyták gyerekkorában? Mennyiben határozza meg egy ember egész életét az, ahogyan g...

Írni szeretek, csak nem magamról, pontosabban a bemutatkozás nehéz. Vajon mi érdekel titeket? Foglalkoztok azzal, hogy a regények mögött álló írók valójában kicsodák, honnan jöttek, és mi mozgatja őket?  El Kazovszkij mondta egyszer azt, hogy akkor jó festő valaki, ha nem kell ismerni az életét ahhoz, hogy megértsük a műveit. Szerintem ez nagyon furcsa kijelentés egy művésztől, hiszen a műalkotások nagy része (leszámítva a megrendelésre készülő képeket, zeneműveket, irodalmi alkotásokat) a szerzőből fakad, a saját élete, tapasztalatai, félelmei és álmai inspirálják, a kérdések amik foglalkoztatják, a vágyak amiket szeretne megélni. Pszichésen sérült felnőttek közt felnőni nehéz dolog. Folyton megkérdőjelezed a saját valóságodat. Lehet úgy élni, hogy az ember eltemeti magában a traumákat, de az élet már sosem lesz ugyanaz, mint előtte, és minden egyes bántalmazás elkíséri az embert egy életen át, formálva azt ahogyan a világot látja, és ahogy magára tekint ebben a világban.  Ny...